Néhány hónapja elhatároztam, hogy ezentúl a szabadidőm egy részét edzésre fogom pazarolni, hátha ezzel sikerül végre változást elérni és megszabadulni a hosszú évtizedek óta cipelt túlsúlytól. Mert úgy vagyok már a diétákkal, mint Chuck Norris a fekvőtámaszokkal*, az összeset megcsináltam (vagyis csak kipróbáltam).
Természetesen, ahogy a legtöbben, néhány hét alatt én is feladtam minden fajta diétát, fogyókúrát, hollywoodi szuperétrendet és a végére nem, hogy változás nem történt, de még rosszabb lett a helyzet néhány kilóval. Persze, hogy saját magamban kerestem a hibát, ahogy mindenki, vagyis, arra jutottam, hogy nincs elég kitartásom.
Aztán kiderült, hogy nem annyira a kitartás hiányáról van szó. Ezt sem lehet erőből csinálni, ahogy mást sem érdemes. Mert lehet, hogy lesznek sikerek ideig óráig, de a motiváció csökkenésével borítékolható a kudarc.
Jaj, de sokszor hallottuk már, hogy fejben dől el ez is. Értem, de vajon, hogy kell fejben eldönteni? Ezt valaki meg tudja mondani? Mert nem sikerült még rájönnöm, pedig tényleg nagyon sokszor „eldöntöttem”, hogy most megcsinálom.
Íme, az én esetem az edzőteremmel és a fejben (nem) eldöntéssel
Elhatározásomnak megfelelően hatalmas lendülettel kezdtem el saját testsúlyos és súlyzós edzésekre járni, heti két, de inkább három alkalommal. Az edző az állapotfelmérésnél közölte, hogy (kis túlzással) egyetlen apró izmom sincs, ami szükséges az egészséges fizikai állapothoz, az utolsó utáni pillanatban jöttem, hogy ötven-hatvan évesen ne legyek egy hajlott hátú, sánta vénasszony. Na, remek, gondoltam, akkor ezt végig kell csinálnom, mert igazából a lelkemben még mindig 29 éves vagyok és így is akarok maradni, még pár évtizedig. Szóval nekiálltam.
Az elején irgalmatlan izomlázzal ébredtem az edzések utáni napon. Szó szerint nem bírtam beülni az autóba nyögés és kapaszkodás nélkül. Pedig a feladatok az aktuális fizikai állapotomhoz voltak igazítva, de valószínűleg tényleg annyira rossz állapotban voltam, ahogy azt az elején az edzőm megállapította. Szerencsére, az izmok erősödésével, később jelentősen csökkent az izomláz.
Amikor a „Nem akarom érzés” a düh és az önsajnálat találkozik bennem
Általában reggel, munka előtt megyek edzésre. Néha iszonyatosan nehéz elindulni. Csak ülök a kávém mellett és valahogy próbálom magam rávenni, hogy induljak el. Tudom, hogy nehéz lesz, fárasztó, fájni fog minden porcikám. Nem akarom, nem akarok felállni a fotelből, nincs energiám, hogy lemenjek az edzőterembe, nincs semmi motivációm, letojom az izmaimat, letojom az erőnlétemet, csak mindenki hagyjon békén! Reggel van és van még bő másfél órám munkába indulás előtt, szeretnék csak üldögélni, kávézni és görgetni a telefont.
Azt már megbeszéltük, hogy erőből nem fog menni ez sem, ahogy a diéta sem. Szóval arra jutottam a nagy önsajnálat és a kávé mellett, hogy oké, akkor csak addig járok, amíg el nem fogy a bérlet és csak annyi erőfeszítést teszek, amennyit nagyon muszáj. Aztán abbahagyom, de tényleg. Nekem ez nem hiányzik, hogy a csodás reggelemet, amit a teraszon is tölthetnék napsütésben telefont görgetve, egy izzadtságszagú teremben töltsem, ahol az edző folyamatosan rám szól, hogy derékszögig guggoljak le. Ez igazán tarthatatlan, felnőtt emberként én döntöm el, hogy mire fordítom a drága időmet!
Szóval, elhatároztam, hogy csak addig járok, amíg a bérlet tart. Mérgesen és kedvetlenül leballagtam, bemelegítésnek a futópadon gyaloglást választottam, szép lassan, csak semmi megerőltető sebesség. Legalább a zene jó és hangos, ez egy kicsit kiemeli a bányász béka feneke alól a lelki állapotom.
Néhány perc után azt vettem észre, hogy egyre gyorsabb tempót diktálok magamnak. Már nem is voltam annyira fáradt, nem voltam mérges sem, majdnem örültem, hogy végül csak elindultam. A hangulat most is jó volt a teremben, ahogy mindig. Ismerős arcok jöttek mentek, néhányan oda is köszöntek, váltottunk pár szót. Ők is nyomták keményen, hiszen ide mindenki izzadni jár, mindenkinek fáj. Ez összekovácsolja az embereket, a közös élmény lendületet és lelkesedést ad. A cél pedig, hogy egyre jobb fizikai és lelki állapotba kerüljünk. Nem mellesleg kicsit különbnek is érezzük magunkat azoknál, akik végül otthon maradtak telefont görgetni… na ez nagyon jó érzés, simogatja az egot.
A nem könnyű feladatokat lelkiismerettel végeztem, nagy fájdalmak közepette, de komolyan mondom, boldogan. Igen, ez számomra is hihetetlen, mert alig fél órával ezelőtt még simán feldaraboltam volna a futópadot egy kisbaltával, meg lehet, az edzőm fejét is.
Nem mondom, hogy teljesen értem, mi történik pontosan ott az edzőteremben, de az biztos, hogy az óra végén széles mosollyal köszöntem el a többi vörös képű és cseppet sem jóillatú edzőtárstól. A jóleső fáradtság mellett az energiaszintem az egekben volt, hazafelé a madarak is szebben csiripeltek a fán. Teljesen hihetetlen.
Így jártam én az edzőteremmel, az edzővel meg a futópaddal és a súlyzókkal. Lassan 10 hónapja már, hogy elkezdtem. És igen, sokszor fogadtam meg magamnak azóta, hogy ha lejár a bérlet, akkor tényleg abbahagyom. Mert ez nem állapot, hogy nincs egy nyugodt reggelem. De végül mégsem hagytam abba. Sőt, egy egészen alap diétát is bevezettem. Így a kettő együtt pedig eddig összesen 9 kiló súlyfeleslegtől szabadított meg.
Nem mondom, hogy nincsenek olyan napok, amikor jóval többet eszem, mint kellene. A nyári melegben egy két korsó IPA is lecsúszik, ennek nem tudok ellenállni, ahogy sokszor az édességnek sem. Szerencsére az édesség már nem probléma, mert van Cremalite, amit pont azért álmodtam és valósítottam meg, mert tudom, hogy egyelőre nem vagyok olyan erős lélekben, hogy édesség nélkül tudjak létezni. A Cremalite nagyon csokis és nagyon kevés szénhidrát van benne. Ellenben tartalmaz nyugtató kamilla és citromfű, valamint hangulatjavító ginzeng kivonatot, ami csökkenti az édesség utáni sóvárgást és sok más jótékony hatása is van testre és lélekre. Így, ha egy adag csokis Cremalite-ot betolok, akár edzés után, akkor igazán kereknek látom a világot és van kedvem a munkához vagy bármi más napi feladathoz. A fizikai változást már látom magamon, mások is észreveszik, bár van még hova tovább… De elmondhatatlanul jó érzés változni, erősnek lenni.
Talán Te is elindulnál? Haladj megengedően, lassan, türelmesen. Mert igazán megéri, akkor is, ha hosszú és néha tényleg nagyon nehéz lelkileg, ha alábbhagy a motiváció. De mostanában, ha nagyon nem akaródzik felkelni a fotelből, akkor csak elmondom magamnak, hogy: te hülye, indulj már el, tudod, hogy úgyis jó lesz a végére!
*Az ismert vicc:
-Hány fekvőtámaszt tud megcsinálni Chuck Norris?
-Az összeset.
És ne feledd! Fogyás csak kalóriadeficitben lehetséges.
